Szomszédom dohányzik.
Cigarettafüstje téli álomból leporolt hasi légzés,
zacskójában két sörösdoboz kocog.
Odébb egy másik súlyt emel.
Erejét gyűjti, keresi a múltév letűnt formáit.
Alattam – ahogy a régiek mondták –
fia rúgja a bőrt.
Két labdával bűvészkedik olyat,
amit én azok nélkül se tudnék.
Nincs nagy forgalom, csak a szokásos
szerda délután 5 órai hazatérés zaja zúg fel.
Mégis, az autómorajlás a kertvárosi kutyaugatással
enyhe diszharmóniában a fülembe hangzó madárhad
csicsergésével vetekszik.
Rekedt még a hangjuk, hosszú volt a téli álom nekik is.
Röptávlatokkal keletebbre ezrek haladnak a leszálló Nap felé.
Nem akartak: kellett.
Életüket kisbőröndbe, szuperhősös iskolatáskába csomagolva
menekülnek hazájukból.
Nyugatra lépve százak segítik őket.
Fáj, hogy nem vagyok én százegyedik.
Pedig ott is biztos ilyen szépen süllyed a Nap.
A horizontról barack gömb, az álmos Nap pirosítja
jobb arcom, árnyékot vetve balomra.
Hideg márciusi fények.
Mire szavak kerülnek a gondolatok helyére,
elfelejtem, mik voltak.
Csak lenne, ami a mellkast belülről melegítse.
