Az óra mutatója számról
számra renyhén moccan
a napot zokogja.
Estére fordult az idő,
lejárt, eljárt, odavan a ma.
Szoros hurkot csomóz
képzeletem az illanó
percek törékeny szárnyaira,
a kötél tán a húsig is bevág,
megsebzett múltam
összevérezett néhány
szép emléket,
amit nem kellett volna.
Torkomat a gondolat
vasmarokkal szorongatja:
megvolt mindenem.
Volt ágyam, fenyőgyanta
illata bújt matracába,
asztalom is friss kenyérrel,
damaszt-fehér csenddel,
és a boldogság morzsáival.
Volt szobám, meghitt estém,
fény az olvasólámpámban,
meg a szívemben.
És vérereimben ott keringtél,
mint egyetlen, örök.
Most körém csavarodnak
az éjszakák, aortám
ágán levél a magány,
és a valaha derűsen ragyogó
csillagok rólad faggatnak.
Megvolt mindenem.
Ágyam, asztalom, fényem,
csendem, estéim veled.
Most napjaim vannak,
vánszorgó mutatók az órán,
szárnyaszegett emlékek,
vérereimben kering a nélküled.
És a gondolat, hogy
élhettem volna még veled...
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
