Nem vagyok hős, nem vagyok bátor nagy király,
mégis naponta begyalogolok a városba,
járom az utcákat,
megvakult udvarokban koldulok,
kelkáposztaszagban,
elkorhadt porolók tövében,
összefirkált életek tövében,
füles sapkával fejemen,
szorosan megkötött fülvédővel,
hogy ne halljam,
mert nem akarom már hallani,
mert nem bírom már hallani,
mert már senki, az Isten se bírja hallani,
mégis mindenki hallja...
A kialudt „bűvös égi szikra” korma
arcunkra hull,
szemünket marja,
köhögünk, prüszkölünk, fuldoklunk tőle,
és naponta belehalunk.
A tegnap még simogató kéz
ma detonátort markol,
és ujjongva pusztít el minden szerelmet,
minden simogatást.
Az apokalipszis lovasai
repülőgépen és vonaton érkeznek,
nyomukban nem marad más,
csak vörös és fekete űr,
csontropogás,
halálzene,
széttépett szeretők.
Naponta begyalogolok a városba,
és tűröm a rám okádott szavakat,
az arcomba köpött tehetetlenséget,
az elmaradt megváltást,
de nem tartom oda a másik orcámat is,
nem!
Nem vagyok nagy király, se szent,
megváltom a jegyemet
a következő repülőgépre,
a következő vonatra,
a következő robbanásra.
Fékezhetetlenül pusztít a gyűlöletpestis,
a fénysebességgel terjedő régi-új ragály.
Nem állíthatják meg egyszerű szavak, tiszta, szép szavak.
Megszédít a harag bódulata, a robbanás gyönyöre,
fülünkbe zeng a fájdalom szimfóniája,
a jajszavak versezetei,
a könyörgés hiábavalósága.
A szerteszét heverő temetetlen mondatok,
a gyökértelen szavak úgy fekszenek,
mint a bánat határkövei,
vagy az öröm elszenesedett csontváza.
Naponta begyalogolok a városbaeltelve magamtól, okosságomtól kábán,
önnön dicsőségemtől félájultan zengve himnuszokat,
de senki sem akarja már hallani,
de senki sem bírja már hallani,
mert már az Isten se bírja hallani...
És akkor elhallgatok,
és olyan csend lesz, hogy beleremeg a Föld.
Uram, tégy velünk békét!
.jpg)
