Akárha semmiből,
a vízcseppeknek mintha szárnya nőne.
Elébb csak egy. Libben le-föl –
végső, az egyetlen gyönyörre
vár. Bőre leng,
fehér virág a sáson.
S amíg a napkorong
lehull, sok százezernyi, halványzöld-sárga bársony-
„lepke” száll. Némely leszédül,
duplán barázdál a víz színén,
s a falánk folyó a mélybe rántja végül.
A parton ott ülünk én s Irén –
csak ámulunk, miképp
kellemked, enyelg és riszál.
Egy a másik nyomdokába lép,
arcunkra finoman feromon szitál –
Irén pirul. Napestig tart a nász – az élet.
Még fölröppen, túl a fák hegyén,
s mint beérett kalász-
ból, pereg újabb három év remény.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
.jpg)
