Könczöl Mária: Dereng



Dereng.
Bezárt szememen megtorpan a fény,
Sötétben tántorog a kétségbeesés.
Tengerként zúdul, rámtör a magány,
A félelem a sarokban figyel,
Rámugrik és leteper.

A megbéklyózott idő lassan leterít,
Kiszorít tüdőmből minden levegőt.
Szívdobbanásom a fülembe robban,
A mozdulatlan lét az ajtómnál nyüszít,
Kilökni, árnyékán átlépni képtelen

A meg-megbicsakló értelem
Nyugodni nem hagy, lesben áll,
Szövetségesül a test gyengeségét hívja,
Ketrecét rázza, kitörni kész,
Harcol egy felsejlő fénysugárral.
Időnként sunyin megpihen győzelmében bízva.
Türelme határtalan.

Lehúzott redőnyöm szél zörgeti,
Kuncogva lesi ijedt kínom,
Résein átlesni nem enged.
Saját sötétségembe zárva
Lelkem mélyén botladozom,
Indáival átfon a rémület,
Bebetonozza nyomorom.

Napba néznék, fénye vakít.
Megindulnék, kivet a város. 
Kérdeznék, de bámul  a közöny.
Szaladnék, lábam gúzsban.
Kiáltanék, torkomon kezük.
Rájuk néznék, csukva szívük.

A Hold lecsorog ujjaim között,
A gondolat megreked,
Körbe-körbe jár,
Mókuskereke gyorsul, meg nem áll.

Vagyok.

Mivégre? 


Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!