már nem ugyanaz a csend jó
magamra hagytál eltűrni
szakadt rongyaimon
vérző világod
ha a szemedre festem
hogy elestem
majd holnap megbocsájtod
amibe tegnap már belehaltam
halkan
inkább aludnék
míg élve temetsz el saját tenyerembe
szorítom
azt a véres szilánkot
ami felhasítja a hangom
és majd látod
csak veszíts el
ítélj el
csak kísérj el
és magamra találok
ahogy ujjaid közül a hajam
pókhálói szeppennek szótalan
lassan bíborba öltözik
egy újabb rend
hajnalig
már minden korlátot átszakít a kín
nem születik a nevetés
és holnap
vicsorgó fogaim közül
megszöknek a szavak
mintha hullaszagot éreznének
nem hagynak egyetlen betűt
verésnek
elszivárog az értelem
valamiféle üres réseken
húzzák nyakamra
azt a kedves kötelet
- hogy ki ne röhögjem őket -
már nem kérek levegőt
csendet az észnek
meztelent merészet hullamerev
részegséget
számban kötelek
keserű cigarettafüst
hogy üvölt a világ
fáj neki
még fáj
szegény
létezik
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
