lépéseim közt az idő
combomon újra és újra megfeszül
hosszabbnak tűnik tőle
most százhetet fogok lépni
így indul a reggel
egyik lábam a múlt a másik a jövő
a kettő közt egy lépés az idő
ami az enyém és velem telik
mindjárt megérkezem
százhét lépés – ennyi még
az állomástól ennyi a barna ház
aminek udvarán lecsúszott
rólam a nagykabát
aminek első emeletén
az örökké ajtót nyitott
és mögöttem zárult a soha
örökké és soha természetüknél fogva
megvalósulni képtelen hamis ígéretek
százhét lépés és ott vagyok
de hogy oda-vissza mennyi lesz
nem tudom
oda-vissza az végtelen
nincsen érkezése
inkább előre egyet és még egyet és még egyet
és hetet és hónapot és évet
lépteimmel lassul az idő
így lassulok
az idő ami már pöttyös szoknya nem kabát
a szín a forma a báj és a hónalj
alatt a fércelt szakadás
a múlás jellege a milyensége
nem a történet hanem a hatás
köréd fonódik és újra láttatja lábamat
a combot ahogy újra és újra megfeszül.
az idő a legszebb tulajdonságom
magamra veszem elindulok feléd csak oda
végül rám szürkül a város
minden ruhám idő:
alkalmas és alkalmatlan egyaránt.
most nem számolom
nem lassítok
majd érkezem
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
.jpg)
