Csak nézem, ahogy a kockacukor
A jéghideg kávéban vergődik
Némán, majd a sötét mélyben kuksol,
Pedig minden románc így kezdődik.
A konyha kreolbőrű, leégett hátáról
Lehámlik minden odacsapódott szó.
Zsíros kijelentések valóságától
Egyedi színű a csempe és a rezsó.
A mosatlan, mint absztrakt alkotás.
Kezeim megmosnám, de nem tudom.
Olyan csend-életbe festett akt-vallomás,
Piszkos. Egyszerű. Az én kubizmusom.
A csap is csöpög, vízkövet táplál,
Félrenyelt a lefolyó, csak kluttyog.
Olyan, mint a régen megtelt ágytál,
Szaga ugyan jelez, de csak suttog.
A hűtő bentrekedt zúgását figyelem:
Mint egy éhező kisgyermek gyomra.
Bár nincs hitelem; mégis fizetem,
Gyűjtök a leendő nyomoromra.
A mennyezet a nyakamba pereg,
Talán korpának nézik a vállamon.
Egyszer ráfestem a téli eget,
Hogy hó takarjon be az ágyamon.
Az ablak ereszt, besüvít a szél,
Pókhálóba ragadnak a gondok,
Az elmém, mint rozsdás, kopott acél,
Határt szab. Talán most, talán pont ott.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
