Szente
B. Levente (Szörényvár, Drobeta-Turnu Severin, 1972. szeptember 21.) költő,
író, helytörténeti kutató – 1979 óta családjával Székelykeresztúron él.
Verseit
a Bárka, Korunk, Látó, Székelyföld, Újvárad, Hepehupa, Előretolt Helyőrség,
Hitel, Partium, Vár Ucca Műhely, Tempevölgy, Helikon, Magyar Műhely, Magyar
Múzsa stb., közölte.
Mesét
és néprajzi tárgyú írásait több folyóirat közli határainkon innen és túl.
Tizenegy
önálló kötet szerzője.
Legutóbbi
verseskönyve: Vízmerítő (Holnap Könyvek, Nagyvárad 2021).
2021-től
a Garabontziás lap főszerkesztője (Marosvásárhely-Székelykeresztúr)
2022-ben
a Magyar Kultúra Lovagjává avatják (Budapest)
2022.
„Pro Cultura” díj (Székelykeresztúr)
– Hogyan
kerültél kapcsolatba a költészettel, miért pont versekben fejezed ki magad?
Volt-e / van-e olyan szerző, akit mesterednek, esetleg példaképednek tekintesz,
vagy hatással volt rád?
– Már gyermekkorom is tele volt könyvekkel. Valódi költők
vettek körül, mint például a falvakon élő egyszerű emberek, nagyszüleim,
dédnagymamám – igazi költőknek tartom őket, hiszen a maguk egyszerű és nem
tanult viselkedésminták, a népi motívumok jellegzetesen epikus és lírai
megnyilvánulásaik mély nyomot hagytak bennem. Ezt később megerősítést nyert
bennem, úgy a szépirodalom, mint a néprajzi ismereteim visszacsatolásaiban. Az
a tisztaság ami bennük volt, leírhatatlan. Aztán a könyvek. A mesélt és újra
élt történetek sokasága, hát így kezdődött valami erős és elszakíthatatlan
érzésmozgalom, ami előbb mocorogni kezdett, majd fel-feltört belőlem idővel… az
ember válaszokat keres. Azóta is azt… könyvespolcnyi klasszikus és kortárs
szerző, író és költő, néprajzkutató, régész és művészek, tudósok sora töltötte
ki képzeletem egy részét, és olvasom ami jó ma is… innen a szenvedély.
Mindenkinek van mondanivalója. Néha csendben teszem, máskor suttogva, de soha
sem kiabálok. Egyfajta krónikás vagyok, leírom mit érzek, látok, tapasztalok.
Nem akarok kifelejteni valakit, ezért nem sorolok fel senkit, hogy ki volt, ki
lehetett hatással rám idők folyamán. Mankók ók, mert hát az ember aztán előbb
utóbb csak azon van, hogy megálljon a saját hangjában… saját lábán. Úgy 25 vagy
30 évnyi munka hagy maga után egy két hangyányi nyomot. Nem is tudom mennyi,
ezernél több immár cikkek, versek, mese és egyéb közléseim száma, több mint 50
folyóiratban. Nem biztos, hogy mind fennmarad, de legjobb érzéssel jegyeztem
mind, amit fontosnak tartottam. Vannak fontosabbak az enyémeknél, és hát ami
szép, annak maradnia kell. Az igazságnak maradnia kell. Hadd szépítse, hadd
futtasson pírt az ember arcára. A másokéra, vagy az enyémre is akár.
– Milyen
hatások formálták költői stílusod, kifejezésmódod, gondolatvilágod? Milyen
alkotói körülmények között születnek verseid?
– Rengeteg hatás ért. Jó és rossz, semleges is egyaránt.
Idővel megtanuljuk kiszűrni a merő okoskodást, a nagy hangadókat lassan
elcsöndesítjük, meghallom, ami jó és szép, ami nem az, azt elfelejtem. Hogy
kire is néznék fel igazán? Azt hiszem a mindenkori egyszerű és őszinte és
tiszteletteljes szerethető emberre. A többi csak maszlag, szép cicoma, esetleg
éppen divatos, ők lehullnak akár a morzsa a földre. Azon vers, egy dal, egy
szöveg, a könyv, amely akár évtizedekig az ember szívében marad, no, az ki
rossz napokon elkísér. ebből igen csak kevés van. Borges mondja valahol, azt
hiszem, a világon úgy száz igazi könyv lehet, mire életünket is rábízhatnánk,
mi meghatározza lépteinket, mondandónkat, viselkedésmintáinkat. Ide tartoznak a
szentiratok, a mítoszok, a mesék, a humor, a többi olyan, mint a tövis. Jó, ha
van, olykor megvéd, de nélkülük is lehetne élni.
Minden, ami él és mozog, minden, ami nem, érzések, érzéstelenségek, de a szeretet, az emberség, az ember Istennel való kapcsolata, az ismeretlen… bármi inspirál, ihletet ad, és persze mindaz, ami emberré tett, és jobbá tehetne. Ami lassan kihal, ami nincs bennünk már… A bennünk élő tiszta gyermek világra való rácsodálkozása, ezek jönnek elő folyton.
– Hogy látod,
mi a költő feladata ma?
– A fentiek tükrét fordítanám újból önmagam felé. Jobb és
jobb embernek lenni. Leírni olyasmit, mi segít másokon, mi nem tanít, nem
bölcselkedik, hanem a maga módján mutatnak fel utat, hogy nézd, ez is van...
sajnálatos, hogy manapság többek is játéknak fogják fel az egész irodalom
lényegét. Pedig nem az. A vers, az írás, a szavak nélküli dal sem más, mint az
emberi tökéletlenség álmos, álmatlan pillanata. Mesélünk a múltról, arról mire
mindig jó volt és jó ma is rágondolni. Hogy jobbá tegyük önmagunkat. Mert így lenne
szebb a világunk…
– Mi a
véleményed a kortárs költészetről, publikálási lehetőségekről, illetve
szoktál-e kortárs eseményekre járni, van-e kedvenc közeged?
– Örülök, hogy sokan vagyunk, sokan írnak, sokan próbálnak
hangot adni, vagy azt keresni a világban. Zseniális írások születnek ma is.
Kevés, de van néhány.
Publikálási lehetősége mindenkinek van, ki ír. Mindenki
megtalálhatja a maga belső hangja számára létező legközelebbi, esetleg
legtávolabbi folyóiratot, az interneten, esetleg a hagyományos papíralapú
folyóiratok között. Talán egy a trükkje az egész hangadásnak: jól kell írni.
Más szavakkal: mondanivaló legyen. Ütős legyen. Őszinte legyen.
Az ember csak kapkodja a fejét, annyi a kortárstalálkozó, bemutató. Jobbnál jobbak vannak. És ez így a jó, ki tudja még meddig engedik, meddig lehetünk elfogadók… Amit csak elérhetek, ott vagyok. Igazi felüdülés tud lenni egy-egy bemutató, egy találkozó. Örökké tanul valamit az ember. Akármilyen közegben, ha odafigyelünk egymásra. ha tisztelet, alázat van bennünk, miként az írásban is az kell legyen… máskülönben sosem lehet hiteles semmink sem.
– Ha még nincs,
tervezel-e saját kötetet? Ha már van, mi a legújabb vagy soron következő
köteted koncepciója?
– Idén jelent meg Tündérkert (alcímben: pipacsmosoly) című
mesekönyvem, Egerszegi Éva gyönyörű rajzaival. Rendre a 12-ik lenne ez a
könyvem. Versek, mese, népmesegyűjtés, vers, mese – így összevissza. Akár a
saját gyermekeim, olyanok ezek a könyvek nekem. Volt mi könnyen, volt mit
megszenvedtem nagyon, úgy születtek.
Régóta dolgozom egy helytörténettel kapcsolatos regényen.
Ősi időket idézek fel benne, régi legendák bukkannak fel, sorsok, életek. Azt
hiszem, fantasy regény lesz belőle. Izgalmas, titokzatos lesz. És sokak számára
elég fura is… ez lesz az Amoela naplója.
– Mit javasolsz
azok számára, akik versírásra adják a fejüket és költőként fejlődni,
érvényesülni szeretnének?
– Könnyű lenne tanácsot adni, de nem tehetem. Hogyan vegyem a bátorságot, hogy ezt meg azt mondjam, hiszen nem vagyunk egyformák. A vers olyan mint az ember, az ember mint a vers. Szenvedünk, vigadunk, élünk, halunk, és szeretünk és sok minden még. Olvassunk sokat, olvassunk, olvassunk. És nem baj, jó az, ha azt a késztetést érezzük, hogy le kell írnunk valamit. Valamit, ami igen fontos. Olvassunk, írjunk, olvassunk, szeressünk, tiszteljük, szeressük egymást nagy tisztelettel. A többit a mindenkori utókor elrendezi. Érezzük, hogy élünk, kívül-belül. Öleléseinkben, szeretteink köreiben. Olvasmányainkban is. Ennyit tudok mondani. Ha jól csinálunk valamit, mondjuk éppen az írásról van szó, vállaljuk fel, és ne engedjük kedvünket szegni, a jó szöveg megkeresi az olvasókat.
A szerző versei oldalunkon:
https://www.maradokversdalhalo.com/search/label/Szente%20B.%20Levente
