Isten teremtett-e minket,
vagy ettől egy bonyolultabb,
évmilliós kiválasztódás
populációs változása szült,
izzadóan, remegőn vajúdva,
nemünket, fajunkat
és más mindenünket megadó
lénnyé szabva.
Mi, az ember lettünk:
mint ódon, komor épület,
súlyos tömbje a létnek,
mi lettünk az evolúciós fejlődés csúcsa,
de belénk kódolódott,
a létező világ önpusztító akarata,
mely kiszámíthatatlan,
mint a sarokba szorított állat,
de mégis oly sebezhető,
egy szikével megvágható test,
mely esendően vérző,
de nem magasztos ez a pillanat,
mint a jézusi liturgikus véráldozat.
De a torony,
a komor tömb fölé magasodó,
égbe nyúló torony,
az több a komor semminél,
mert abban lakik a gondolat,
mely mind közül eggyé emel,
az egy és oszthatatlan emberi faj.
De sejtjeink,
az évmilliós prototípus,
kimerül, kopik és meghal,
s vele hal a gondolat,
mi megfoghatatlan, mint a lélek,
de ami mégis képes túlélni a múlót,
és élni tovább a jövőt:
mint márványba vésett szobor,
vászonra festett kép,
kottába írt hang,
papírra vetett szonett.
Isten, saját képére teremtett engem,
de lehet, hogy egy génem,
ott rejtezik eldugva egy emberszabásúba.
