Toldi Zsuzsa: Da capo al fine


– Csak hallgatom, csak hallgatom… Pam, para rara rara ram, para… Dúdolom. Olyan szép. Valaha szolmizáltam, valaha furulyáztam. Én voltam az? Én?... A múlt hónapban megjelent előttem egy nő, azt hiszem, ezt a dallamot fújta, talán igen. Zöld blúz volt rajta, egészen jó anyag. A szoknya piros volt… vagy rózsaszín? Ez a két szín régen határozottan nem passzolt. És most? Nem tudom. Rég vagy most van most? Pam, para rara rara ram, para… Még az is érdekes volt nekem, hogy ez a nő nem egyedül volt. Nem, nem! Csupa ősz hajú emberek vették körbe. Olyan otthonosan öltözöttek. Némelyik kezében botját fogta, a másik tolószékben ült. És egy… egy másik nő fehér munkaruhában sétált, mintha felvigyázott volna közöttük. Igen! Én már láttam őt… vagyis azt hiszem… hogy is hívják? Ketrin? Ketrin! Valószínűleg. Most nem látom sehol. Nem baj, különösebben látni sem akarom… Pam, para rara rara ram, para…

Hátra döntöm fejem a fotel támlájára. Ujjaimmal dobolom a ritmust,
érintésem belesüpped ebbe a zöld kárpitba. Szemem lecsukom. Majd felpattanok. – Ki? 
Ki írta ezt a zenét? Nem tudom. Elfelejtettem… Nem tudom! Szégyen. Pedig a tanárnő tanította. Meg is hallgattuk annyiszor. Felrajzolta krétával a táblára.
Fokozatos erősítés, cresendo. Ki is volt a tanárnő? Talán én? … Azt sem tudom… Hevesen járkálok. Addig nem ülök le, míg a szerző eszembe nem jut. Széthúzom a függönyt. Mindig ugyanazt a parkot látom. Kivétel nélkül, mindennap. Egy-két gyerek hintázik, no lökd meg, hadd szálljon az a hinta. Tegnap egy idős asszonyt sétáltatott ott egy fehér ruhás, szorosan karolta. Nem. Az nem én voltam. Kopogtatnak. 
– Tessék!

Ketrin jön be, tálcán hozza a csésze tea mellé a pirulákat.

– Kinek
hozta azt, kedves? – kérdezem. Majd nekiesek, a pirulákat majdnem szétszórja.

–  Mondja,
Ketrin! Találkozott már maga Ravel-lel? Na? – Majd akkor megmondom, ha ezeket lenyeli – mutat a mocskos pirulákra, cseles egyébként. Szót fogadok. Egy nyelés, egy csészényi hörpintés.

– Ki az a Ravel? – kérdezi. – Ó, hogy maga milyen műveletlen! – nézek rá vicsorogva. – Hogy is gondolhattam, hogy tudja… Majd tekintetem a fotel karfájára esik.

– Azt ugyan tudja-e, ki hozta ezt a fotelt ide? Tegnap még nem volt itt. Az enyém barna színű volt. Nem tudja véletlen, hol van? – kérdezem kedvesen.
Ketrin csak a fejét rázza.

– Maga nem tud semmit – legyintek. Alaposan szemügyre veszem.

– Egyáltalán maga Ketrin? Mintha inkább Annára hasonlítana. A lányomra. Hol a lányom? – Ő dolgozik… - paskolja párnám a fehér ruhás, most szellőztetni fog, aztán kiveszi
a szekrényből az otthoni ruhám, tudom.  – A lányom Velencében van. Maga azt sem tudja, melyik országban. Ha nincs árvíz, most éppen a gondolán hajózik, ő remekül beszél olaszul. Ketrin bólogat.

– Fogadjunk, hogy maga olaszul sem tud… Tudta, hogy Ravel francia? – kérdezem kisvártatva.  – A lánya hétvégén jön, majd kiviszi a parkba sétálni – jegyzi meg Ketrin, mintha ezt kérdezte volna valaki. – Hazudik.
És én egyáltalán nem akarok felöltözni – mondom. – Nem! Hagyja itt! Menjen ki a szobából! Majd felveszem, ha a kardigán ujját megtalálom, gondolom, de nem mondom. Inkább keresse meg a barna foteljaimat, és hozza be a szobámba! Ismét hátra dőlök. Hol is hagytam abba? Pam…para…rara…para… valahogy így van. Hány óra lehet? Sajdul belém a gondolat. Tíz, nézek rá a faliórára. Ez sem az enyém! Hová lett az ezüst órám? Hiába keresem, nem találom. Isten éltesse, tanárnő… kötik rá szép lányok a bal karomra. Most szólalt meg a csengő, futunk lefelé a lépcsőn… egészen biztos, hogy valaki ellopta. Szinte biztos, hogy ez a Ketrin, vagy kicsoda. Ha ismét a szobámban leszek, kizavarom innen…Szóval tíz óra!  De most este vagy délelőtt tíz óra? Majd ernyedten hunyom le szemhéjam. Talán mindegy… nincs jelentősége úgy sem… Pam, …para…rara…rara ram, para… Jó. Most már minden hangszer belépett, játszik. Érzem a teljességet. Én… én egy nagy fa vagyok. Gyökereim engedelmesen hagyják el az anyaföldet, s egy fuvallat csak húz, húz fel a magasba. Most Ketrin játszik a hegedűn, Anna szép dallamot énekel olaszul,
Ravel pedig átfogja a vállam…Már nem félek. Tisztán tudom, hogy anyám is ott van…

Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!

   ➥ FRISS KIEMELT KORTÁRS VERS