Kispárnámon átketyegnek az éjszakák,
végül minden aggasztó gödörbe süllyed.
A hajnal bokorrózsák kéjszagát
hordja, s illatok terhével kőre szül meg.
Ma is túl korán, szívdobogva ébredek,
a szorongás már új köreit szaladja.
Aszfaltcsíkon délibáb helyett megremeg
a céltalanság szélrojtozott szalagja.
A vesztegetett nappalokból elvágyok.
Kockázik a kétség, megpörget, és kidob.
Sejtések hűvöse horpadt, szürke bádog,
s itt benn felborzolt tollú vészmadár csipog.
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
