Kristófné Vidók Margit: Kövek harca

 

Mintha ember építette volna,

hogy megállítsa a vad vágtatást,

zúgó víz csapódik torlaszokra,

mohás kövek közt ködös pára száll.

Állnak tompán, mozdíthatatlanul,

málló széleken megpihen a nap,

kő-szívük dobban szakadatlanul,

álmaik lassan szertefoszlanak.

Nem halljátok emberek? Odalent

századok gyötrelme jajongva száll,

de minden kiáltás értelmetlen,

semmi sem erősebb a folyónál.

Hiába könyörgés árad a víz,

élekbe ütközve vadul törtet,

jeges ölelése kijózanít,

erejétől remegnek a kövek.

Fájdalmukat némaságba zárták,

börtönük a hullámzó végtelen,

kőkarjukat ölelésre tárják,

nap égeti testük a szélcsendben.

Ki mondja, hogy értelmetlen harcuk?

A kitartásuk példakép lehet,

győzelemről szólhat majd a daluk,

nem ellenfél már a száraz meder.

Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!