Bánfi Veronika: Púder



Kézbe ülő, praktikus kis érzelem ez,
puha pamaccsal felkened az arcodra,
porillatú, hamvas, a pórusokba merül.
Az leszel, aki sosem lehetsz
és nem voltál egy pillanatra sem.

Mindenhova elcibálom az önbizalmat egy fénytelen púderkompaktban.
Akkor hiszem el, ha muszáj, és lemosom,
ha már csak hiúságból maradna fenn.
De miért nem maradhatok retusált lény?
Minek nekem ránc és szeplő,
miért legyek ember, ha az ember fél és ronda?

Az apró tükörben két vádló, érintetlen szempár, generációs orr. Történetek a bőrre írva.
Kódnyelv – mindenki érti, aki lát.
És a szemek nem bocsátanak meg, mikor
a pamacsba kapaszkodva, félve és rondán,
szépséggel csúfítom el önmagamat.

Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!