fertőtlenítő leheletű
csend gubbaszt, majd hirtelen
izgágán inal, görget
galacsinba gyúrt múltat
át a folyosón
a kajla huzat,
fájdalom gyöngyözik át
a kopott kórházi szöveten,
halál keserű csókja
ott izzik homlokán,
csordogál lassan a
ráncai közt - mostohán,
üveghegyeken már túl van,
áttetsző falakon még látom
meggyötört, fáradt testét...
messze van - félúton,
által életen, álmokon,
túl az üveghegycsúcson...
elvész a lélek -
fullasztó a sírni-akarás...
...pedig én napot rajzoltam
az aszfaltra,
majd jött az idő
és átgyalogolt rajta,
átkozott,
gyilkos kór lehelete
kisér - valami elszakadt,
kusza kócokba vegyül...
vad lóerők dübörgését
hallom - üres vagyok belül,
elfoszlott, szép remény
hömpölyög visszafelé -
sír bennem a búcsú...
virágzó mandulaágról
emlékek peregnek, elvész
egy arc a fénynyalábon,
éreztem - a mindenségbe,
Istenhez vágyik...
szürke arcán egy
könnycseppé váltam,
legördültem - fáj a hiánya...
...lehet, utoljára láttam...
Kedveléshez, hozzászóláshoz jelentkezz be Facebook-fiókodba!
