Amikor felemelted kisujjad
a csésze füléről
és úgy néztél rám,
mint egy Picasso-festmény
zöldfényű alakja,
már ráléptünk az útra,
melynek eleje egy sötét
edényből tekeredett elő-
úgy ondolált, mint török síp
hangjára a bűvölt kígyó
s mi rajta:
két összegabalyodott hangya
lábunk egyhelyben csúszkált
a síkos pikkelyeken
s ha valaki akkor felülről néz,
mondjuk, úgy felhő-távból,
látta volna,
hogy magábatérő úton vesztegelünk,
mintha a kígyó visszakunkorodott volna
a sötét edénybe és farkába harapna.
De ott, a vadszőlő árnya alatt,
mint tükrök mögé,
végre egymásba rejtőzhettünk-
felgyűlt hiányok együttlégzése
fájt akkor bennünk.
Aztán mégis eltoltad
magad elől a csészét és felálltál.
Későn tudtam meg, hogy akkor már
két gyermek várt otthon rád.
Azóta hány éjfekete lángba menekültem,
hány magamra idézett éneket,
s rég-hunyt mozdulatot nyomtam el,
mint körmömre égett csikket,
mig halál-bizonyos lett:
soha nem leszek már az,
ki benned lehettem volna.
